Mindenki küzd velük, mindenki életében jelen vannak és nehéz elvágni azt a fonalat, amely hozzájuk láncolnak.
Az elvárásokat megtanuljuk, nem születnek velünk, hanem az évek során belemásznak a fejünkbe és bérelnek egy szobát, utána elkezdik élni a saját életüket. Élősködők, mindannyian.
Veszélyesek, mert észrevehetetlenül összeolvadhatnak velünk. Megmérgezhetik a mindennapjainkat, gondolatainkat, érzelmeinket. Illúziókat keltenek, hamis ígéretekkel csábítanak.
Amikor elvárunk valamit a párunktól megfosztjuk magunkat a lehetőségtől, hogy az történjen, ami csak úgy magától megtörténhet. Semmi Carpe Diem, semmi Cest' la vie.
Birtokolni akarunk, belelátni a másikba, nem is annyira belelátni, inkább irányítani. Azt szeretnék, ha azt gondolná, tenné, mondaná, amit mi szeretnénk. Nem Ő, hanem mi. Önző dolog az elvárás, aminek egy megmérgezett kapcsolat lehet az eredménye. És akkor mégis mi marad a kezdeti rózsaszínű bolondériából?
Milyen alapon várunk el dolgokat a másiktól? Miért nem örülünk annak, ami van. Pedig könnyebb lenne, a lét elviselhetetlen könnyűsége, ugyebár.
Elvárom, hogy olyan legyél, amilyennek én szeretném. Ez az egyik legönzőbb dolog a világon, azt hiszem.
Megsértődünk, megharagszunk a másikra, ha nem úgy viselkedik, ahogy azt mi elvárjuk tőle. De kinek van joga megszabni, hogy hogyan viselkedjen a másik?
Az őszinte szeretet feltétel nélküli. Ezt már nagyon sokszor hallottuk, tudjuk, hogy így van. Szerintem a feltétel az elvárás szinonimája. Akkor szeretlek, ha ilyen és ilyen vagy. De akkor kit szeretünk igazán? A párunkat vagy magunkat?
Ha meg kőkemény munkával megváltoztattuk a másikat, már nem kell, mert már nem ugyanaz az ember, akibe beleszerettünk...
Nem elvárni baromi nehéz. Nem tudom, hogy van-e olyan ember aki teljesen mentes az elvárásoktól. Azt gondolom nem nagyon. De mindennap tudunk rajta melózni, hogy fogyjanak abból a bizonyos szobából az elvárások. Ha van valakinek egy tuti receptje ossza meg mindenképpen.
Ha megszabadulnánk a hülye elvárásainktól, akkor az olyan lenne, mintha egy hatalmas sziklát dobnánk le a hátunkról egy mély kútba,-repülnének a korlátok is-, ahonnan soha de soha nem jönne vissza egyetlen egy gonosz rosszakarás sem.
4 megjegyzés:
Csicso írta csak véletlenül kitöröltem és a rendszer nem engedi, hogy újra megjelenjen, szóval a megjegyzés:
csicso: az előző postodban említett "bogarak" nem éppen ugyanezek az elvárások? Csak éppen nézőpont kérdése, hogy bogárnak vagy elvárásnak hívjuk őket ;)
Azért gondolom mert elvárod tőle, hogy teszemazt, belerakja a qva szennyestartóba a zokniját :)
Ha beledobná akkor az azt jelenti hogy megváltoztattad, tehát már nem ugyanaz az ember lenne?
Nem, a bogarak azok nem elvárások. A bogarak azok a tulajdonságaid egy része, pl. h nem teszed be a zokni a szennyestartóba.
Az az elvárás, hogy ha a másiknak nem tetszik a "bogarad" és azt meg akarja változtatni.
de nem szabad összekeverni az elvárásokat és az alkalmazkodást, nagyon más a két dolog. viszont sokan próbálják megváltoztatni a másikat, ami egyszerűen nem vezet sehová.
Tuti tipp nincs. Viszont az embernek szép lassan benő a feje lágya, ha nagyon igyekszik. És akkor egyre kevesebb elvárás lesz, mert rájön, hogy nem az a fontos, emelett felesleges és káros is.
Kedves motymoty!
teljesen egyetértek veled! az elvárások, csak mérgezik a kapcsolatokat.
de azért kíváncsi vagyok, hogy az bizonyos lágy fej rész, mikor nő be annyira, hogy eltűnjenek ezek a fránya elvárások :)
Megjegyzés küldése